Egy ókori keleti mese szerint volt egyszer egy király, aki egy elefánt köré gyűjtött több vak férfit, majd megkérte őket, mondják meg hogy mi az, ami előttük van. Az első férfi megtapogatta az elefánt agyarát és azt mondta, ez egy óriási kemény csont. Egy másik, aki a fülét tapogatta azt mondta, hogy ez egy nagy legyező; ismét egy másik az ormányához érve azt állította, hogy az egy tömlő, az, aki a lábát fogta meg, azon a véleményen volt, hogy ez egy oszlop, míg az, aki az elefánt farkához ért, azt hangoztatta, hogy ez egy kötél. Egyik sem volt képes rá, hogy megmondja a királynak, hogy előttük egy elefánt áll. Mindannyian saját érzékelésük alapján mondott véleményt, melyet valóságosnak tartott.
Ugyanígy mi is érzékelésünket, gondolatainkat valóságként éljük meg, s értelmezzük. Mindenki saját hit és nézetrendszere alapján ítéli meg külső dolgokat, eseményeket, így nem veszi észre a valóság lényegi voltát. „Valóságérzékelésünk” azonban csak viszonylagos, jellemzően csak azt fogadjuk el tényszerűnek, amit mi magunk érzékelünk, s vitathatatlan valóságként fogadjuk el az általunk érzékelt külvilág hatásait: Az általunk ismert világ azonban messze nem olyan, mint amilyennek véljük. Valóságérzékelésünk során ugyancsak azonos módon állunk hozzá gondolatainkhoz is, pontosabban: nem vizsgáljuk felül gondolataink keletkezésének okát, folyamatát, ehelyett azonosulunk gondolatunkkal, s valóságnak a külvilág hatását. Vegyük észre: gyermekkorunkból hozott minták, családi környezetünk befolyása, bizonyos kérdésekre korábban adott azonos válaszaink – mint gondolatok- idegi szinapszisok útján bevésődnek agyunkba. Mivel elménk javarészt automata üzemmódban működik, a már bevésődött gondolatokkal, gondolatmintákkal történő azonosulásunk folytán s azok alapján, szinte automatikusan értékelünk új helyzeteket, alakítjuk magatartásunkat és hozzáállásunkat a hétköznapok valóságában.
Mi jó és mi a rossz; mi a helyes és mi helytelen? Amire nincs fizikai bizonyíték, elfogadhatom-e a valóság részeként? Van-e Isten, van-e Teremtő? Számos hasonló, mindenkit érintő kérdést fogalmazhatnánk meg, legtöbbjükre valójában nem lehet objektív, általános érvényű, mindenki által elfogadható válaszokat adni. Amikor azonban elfogadunk egy nézetrendszert, ezen alapállásból kiindulva, már bármilyen kérdésre a nézetrendszerünknek megfelelő válaszunkat tartjuk egyedül helyesnek. Keressük a boldogságot, meg akarunk szabadulni negatív érzelmeinktől, de ez nem sikerül. Mi az oka? Talán már tudjuk a választ: saját hit- és nézetrendszerünk, amennyire segít, éppen annyira korlátozhat is. Természetesen mi magunk nem vesszük észre nézetrendszerünk korlátozottságát mindaddig, amíg testi-lelki állapotunk romlása nem kényszerít mindezek felvizsgálatára. Ennek során az önismeret és önfejlesztés útját kell bejárnunk, melynek első lépéseként elengedhetetlenül szükséges, hogy a nyitottságra képes gondolkodás segítségével hit- és nézetrendszerünket alaposabban felülvizsgáljuk.
Ezért kerül részletesebb ismertetésre a keleti tanok rendszere, mely tanítások hatékony eszközt nyújtanak az önfejlesztésre, s ezen keresztül test-lelki betegségeink gyógyítására.
„Gnóthi szeauton”: a Delphoi híres jósdájának felirata. Az elterjedt kommentárok szerint a szentély papnői a következő jóslattal bocsátották útra a hozzájuk fordulókat: „Ismerd meg önmagad, és tudni fogod a sorsodat! Mert a sorsod Te vagy. Nem külső erők uralkodnak rajtad. Az istenek benned vannak, és jellemed, személyiséged alakítja, formálja a jövődet. Változtass magadon, és változni fog a sorsod! Fogadd el magad, és el tudod majd fogadni a sorsodat is!” Az önismereti munka folyamatának a célja önmagunk megértése, s az önfejlesztés alkotó ereje.